Jobb-e hollywoodi sorstársainál a mindenre elszánt önbíráskodó, ha ősz a haja, hajlott a háta és míves angol kiejtéssel beszél? Jobbak-e a külvárosi huligánbandák, ha nem harlemi, hanem cockney dialektusban káromkodnak?

Van a horrornak egy olyan válfaja, amit „torture porn”-nak hívnak, és amely puszta létével elgondolkodtat azon, vajon van-e még keresnivalója az emberi fajnak a földön: ebben a műfajban gyakorlatilag semmi más nem történik, mint hogy – még a horrorfilmek sztori sémáit is félretéve – az egyik szereplő kínozza a másik(ak)at, amit a filmkészítők igyekeznek minél inkább élethűvé varázsolni. Na, ilyen válfaja a thrillereknek a Harry Brown.

A film legelső percében suhancok minden ok nélkül agyonlőnek egy anyukát, aki a babakocsiját tolja. A következő percben szintén huligánok szintén ok nélkül (fél?)holtra rugdalnak egy szerencsétlen járókelőt a barátnője szeme láttára. Szabadidejükben pedig rettegésben tartanak egy öreg, özvegy bácsit, az őrületbe kergetik, majd agyonszurkálják. Mindennek semmi célja nincs, csak hogy Daniel Barber rendező kifejtse azon, igen magvas gondolatait, hogy 1.) a külvárosokban vannak bandák, 2.) a bandatagok ok nélkül, puszta szórakozásból erőszakosak és 3.) mindez rendkívül rossz. Ennyi: Barbernek nincs semmiféle véleménye arról, hogy milyen társadalmi vagy egyéni pszichológiai okok vezetnek el idáig, hogy ez milyen szociális problémákra világít rá, stb. – csak azt szeretné nagyon, hogy a néző szörnyülködjön az öncélú képek láttán.

Aztán ott van a magányos nyugdíjas Harry Brown, akinek megözvegyülése után a hamarosan megkéselendő bácsi marad az egyetlen barátja. Benne pedig – ahogy azt legkésőbb az első megjelenésénél biztosra lehetett venni – a rendőrség tehetetlenségét látva megtörik valami, és korát meghazudtolóan sikeres önbíráskodásba kezd. Elmegy két heroindílerhez, fegyvert vásárol tőlük, majd mindkettejüket kivégzi. Aztán követ egy másik dílert, aki valószínűleg részt vett a késelésben, és kivégzi őt is. Aztán egy másikat megkínoz, hogy elárulja, kiket kell még kivégezni, és végül – meglepetés – kivégzi őket. Nem is tudom, mintha korábban már lett volna szó öncélú képekről, nem?

Sajnos Daniel Barberben nem volt elég bátorság ahhoz, hogy tényleg afféle „torture porn”-t készítsen, úgyhogy a fejlövések közé beépített pár ostoba hollywoodi klisét: van például egy nyomozónő, aki mindenre rájön, ezért – és csak ezért – lefokozzák; mert a rendőrség direkt utálja, ha valaki megfejt egy bűnügyet. Van rendőr, aki elmondja a kihagyhatatlan mondatot: „tudod mit, szerintem az az önbíráskodó csak tesz nekünk egy szívességet”. És van néhány földre került és halottnak hitt figura, akik az utolsó pillanatban még lőnek egyet.

Tény, hogy a Harry Brown színészei egytől egyig nagyon jók: egyes junkie-k hátborzongatóan hitelesek, a címszereplőt játszó Michael Caine szemében pedig végig ott van egy eltéveszthetetlen bánat és kiábrándultság. A jeleneteknek megvan a maguk hangulata, és a százszor látott önbíráskodó karakter is izgalmasabb úgy, hogy az egyik fegyveres üldözés közben egyszerűen összeesik, mert a kora miatt már nem bírja az iramot a tüdeje. Az ilyenek miatt meg lehet nézni a Harry Brownt...

Értékelés: 7/10

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.